Nagy volt a nyár. Időd, Uram, betelt.
A napórákra vesd árnyékod eztán,
s a szeleket a pusztán már tereld.
Rendeld érni késő gyümölcseid;
két délies napot engedj nekik még,
sürgesd őket, hogy mind beteljesedjék,
nehéz borokba kergesd mézeik.
Ki most hazátlan, nem lesz otthona,
ki most magányos, hosszú lesz magánya,
virraszt, levélbe fog vagy olvasásba,
és allékon bolyong majd egymaga –
avart söpör az őszi szél nyomára.
forrás: ( 65. oldal )