Elég, Uram, tüzéből már a nyárnak:
meguntuk itt a szomjú fák alatt;
fektess napóráidra lomha árnyat,
s adj a szeleknek újra szárnyakat.
Adj egy csepp mézet még minden gyümölcsnek,
s nékünk is egy-két nyárias napot,
hogy új borokban majd Téged, a bölcset
dicsérjenek hűs s édes illatok.
...Akinek most nincs, nem is lesz lakása,
ki egyedül van, egyedül marad.
Olvas, virraszt vagy ide-oda jár a
hervadt allék során a fák alatt;
s mert nem lesz, kinek írjon levelet:
lehajtja fejét tenyere porába.
és verejtékes, árva homlokára
peregnek mind a sárga levelek.